Ahogy megjelentek az első napsugarak úgy megjelent az első fullcapet viselő, szakállas, talpigtetovált pitmaster is a Graphisoft parkkal átellenben. Elől egy megfáradt teniszpálya talpazatán asztalok és fixált foodtruck hangulatú néhány asztalos konténer-komplexum saválló fém ülőkékkel, hátul full-tuning smokerek gondoskodnak a vendéglátásról.

Hogy a közönség nagy része azért férfi, mert egy ilyen helyen elkerülhetetlen, hogy térdig járj a tesztoszteronban vagy csak azért ilyen most a nemek aránya, mert szemben több száz IT arc fejleszt naphosszat, ezt sosem tudjuk meg. Viszont annál hamarabb informálódunk az étel milyenségéről, amikor is a szomszéd asztalnál az első falat után egy éhes fickó felkiállt: ez gcijóbzdmeg!

Ennyit az értelmiségi megközelítésről. A Green Platz a Zabáljcsak team szezonálisan fix helye, valami olyan különleges elegye a kilencvenes évek hip-hop barlangjainak és a modern gasztronómia szentélyének, ahol a magunkfajta underground szubkultúrában térdig süppedők baromi jól érezzük magunkat.

Első körben az autentikus pulled pork szendvics kínálatból választunk kettőt. A Standardban a hosszú-hosszú órákon át készített pulled pork alatt fokhagymás tejföl, házi barbecue szósz, a füstös omlós hús közé pedig házi kovászos uborkák kerülnek. Buci lágyan lepirítva, a szívünkben és agyunkban KrisKross klasszikus – Tomi ezzel indít. Gondolhatnánk, hogy elpuhult és kevésbé bevállalós, de mi már tudjuk, hogy közben választott magának a szendvics utánra ezt-azt…

Nekem egy Onion szendvicset dobnak a Zabáljcsak srácok hagymalekvárral és vörös cheddarral a Standard szendvics hozzávalóin felül.

Úgy ülni egy teniszpálya közepén, hogy közben fokhagymás tejfölös barbecue szósz csorog le az álladon és emiatt még szégyellned sem kell magadat – különlegesen laza élmény. A buci, a hús, az ízek érzéki egymáshoz dörgölőzése bizsergető élmény. Az utolsó falatoknál már majdnem elégedetten hátradőlünk, amikor megjön: smokerben sült császár, chilis-édes rozsaborsos mustárral és házi vegyesssel.

Zsír – mondhatnánk, de tényleg. Masszív, férfias kaja ez, amitől kellő időzítéssel akár szuperhősnek is érezheted magad.

Ha van egy kis eszed az első randid ide szervezed. Bár ide életigenlő, hedonista jelöltek kellenek, de ugye ahogy eszik - úgy szeret. Ha nem egy csipegetős, ímmel-ámmal maszatolós csajt akarsz magadnak, hanem olyat, akiben megvan mélyen még az állatias éhség az életre, akkor ez a hely az igazi.

Aztán utána még ellágyulhat, kihozhatja önmagából a cuki kis mohó kislányt – vagy kisfiút - egy Crepzilla őrülettel. Palacsinta, másként. Klasszikus barnáknak egy epres-mogyorókrémes, bátrabbaknak szeplővel az orrukon fahéjas-citromos, amiben benne van az egzotikus, az érzéki, a kissé fanyar és az édes, ha már egyszer palacsinta.

Ennél a pontnál már nem ment bennünk a hip-hop hoorray és a mosolyunk sem volt már full természetes.

Férfiak, megfáradva. Ezek lettünk.

Zabálj csak, mi álmodunk.

Rétság nem a világ közepe és nem is a széle, bár valahogyan ide keveredtünk és ha már így alakult kerestünk egy kóstolható helyet. Kávé és valami kis harapnivaló reményében fordultunk le a főútról egy kis térre, valahol a központban. Akkor még nem sejtve, hogy ebben a nógrádi kisvárosban időutazás részesei leszünk. No nem azért mert olyan régi helyen jártunk, csak a magunk fajta haspók nem pont itt várná a cukrászat megvilágosodást.

Kint csendes vidéki béke, bent kávéházi nyugalom. A fehér és krém színű falak, bútorok és kiegészítők magabiztos tervezést sugallnak. A tisztaság is szembetűnő, bár ezt el is várhatjuk egy ilyen helyen. A hűtőpultban sorakozó remekművek és az elsőre is szembetűnő, régi stílusú, szépen fényezett fedeles fagyi pult elvarázsolt minket. Nincs mese, itt kóstolunk. Kis várakozás után a hátsó részről egy nagydarab, marcona fiú sétál elénk, fülig érő mosollyal. Kis beszélgetés és kíváncsiskodás után derül csak ki, hogy ő és hasonló felépítésű testvére vezetik az üzletet és készítik ezeket a remekműveket, már egy éve.

Kérdések és válaszok oda-vissza repkedtek. Lassan körvonalazódik előttünk a hely szelleme. Magán gazdaságból származó tej és tejkészítmények szolgálják az alapot, így nagy baj már nem lehet. Választunk is gyorsan mert az "itteniek" már kezdik betölteni a teret és indulnának tovább ügyes-bajos dolgaikra, ez a két pesti meg csak a nyálát csorgatja. Hogy ne mi legyünk a lincselés alanyai, gyorsan választunk is két szép fényes kupolát.

Egyik opálosan ragyogó, pisztáciától elszíneződő, málnával töltött csoda. Szicília királynője (ez a neve) pompás kora esti desszert a maga krémes és gyümölcsös belsejével. A másik kupola már feszegeti a határokat. Sós és édes egyszerre. Ez is fényes, de kávé színű borítást kapott.

Remek formák, ötletes ízek és szép kivitelezés. Innen már nincs visszaút, haladnunk kell tovább. "Ecuadort esetleg?" - hangzott el a kérdés. Érdekes név és csak remélni tudjuk, hogy egy süti nevét takarja.

Ecuador, szögletes, réteges, sötét, fényes krémmel pompázatos látványt mutat a hófehér tányéron. Ilyen külsővel csak finom lehet. Rágunk és várunk, majd sóhajtunk. A 78%-os csokitartalom brutális erővel robban és győz. Mellé egy parádés, bazsalikomos citrom és málna fagyi. Elvesztünk. A "csak egy kávéból" életre szóló élmény lett, pedig azt még nem is kértünk.

Egyszerű pohár és aromás kávé. Nincs több kérdésünk. Nógrád megye és azon belül is Rétság, kiütéssel győzött. Ez a két fiú olyan szerény, de magabiztos cukrászdát visz, hogy az párját ritkítja. Kocsink felé ballagva már kezdünk magunkhoz térni. - Jöjjünk még? - Jöjjünk!

A hamburgert mostanában kissé talán túlgondoljuk. Már-már szinte piedesztálra emeltünk egy utcai ételt azáltal, amit beleteszünk és persze a kés és villa által is, amit a mega-átharaphatatlan példányokhoz szoktak szervírozni. Persze ezt is lehet így és lehet úgy, de a cél valahol egy egészséges egyensúly lenne: ne akarjunk az utca ételéből haute cuisine fogást varázsolni és ne gondoljuk, hogy ha szuperprémium minőségben szolgáltatunk, akkor mi már közelítünk a Michelin--csillaghoz.

Pont ezért, úgy döntöttünk hogy kipróbáljuk a három legkeresettebb budapesti franchise burgerezőt. Próbáltunk ár-érték arány szerint tesztelni, de sajnos ízben és minőségben is óriási különbségek voltak. Mindezen filozófiával futottunk neki három valóban utcai - sőt, szinte ezek közül az egyik szinte már gettó - hamburgernek. Minden dupla húsos burger mellé, egy kis adag krumplit is kértünk.

McDonalds, Burger King és Zing. Előbbi ismeretes 4 éves kortól 74 éves korig, a középső szereplőnk itthon sosem érte el az első ismertségét, talán épp azáltal, hogy úgy próbált szűz maradni, hogy közben prostutuálódott, a harmadik pedig egyfajta magas minőségű street food szereplőként kerül egyre népszerűbb pozícióba, bár mi itt is találtunk problémákat. Egyet azonban ne felejtsünk el. Amikor hamburgert eszel, nem teszel mást csak hamburgert eszel, kevés kivételt leszámítva.

A mekis burger kinézetre olyan, mintha a nálunk lévő példány lett volna az első azok közül amit a fiúk annak idején ott az út mentén kitaláltak. Több évtizedes aszottságot sugall, picinyke, szerényke, színtelen. Ízében leginkább a savanyú uborka és a savanykás szósz dominál.

Arra nem jöttünk rá, hogy ezzel valamit elfedni akarnak vagy csak sugallják a sanyarú valóságot, amit maguk nyújtanak. A hús száraz és értelmezhetetlen, így nem is fejtegetnénk tovább. A hozzá kapott burgonya viszon ehető és ha öszinték akarunk lenni, még finom is volt. Bár volt egy jellegzetes olajszag bennünk, de ezt gyorsan elhesegettük és próbáltunk csak az ízre figyelni. Big Mac + kis burgonya 1380 Forint.

Burgerék királya egy fokozattal közelebb van a már fogyasztóhoz, itt már érezni a hús ízét is, azonban a szervírozás kissé furcsa módon nem rétegesen történt a bucin belül, hanem a két húspogácsát egymásra tették.

Hogy ez csak a magasan kvalifikált személyzetnek volt köszönhető vagy ez egyfajta húsdomináns koncepció, az még most is kérdés bennünk. A krumpli itt nem hatott ránk. Semleges ízű, kissé szárazkás.Ízében és árazásában értelmezhető. Dupla Whopper + kis burgonya 1865 Forint.

Zingék burgere amolyan párizsi utcai eleganciát sugall a kissé túlzó, gyermekujjnyi vastag camambert sajttal és a valóban szaftos hússal. Izgalmas ízvilág, helyén kezelt összhang amit zacskóból, a téren, kellő arcnyagsággal még fogyasztani tudtunk.

Szaftos hús és friss krumpli. Itt viszont a buci nem az igazi, bár az előző kettőnél lényegesen jobb. Az árazás is magasabb, de minőségibb ételt kapsz cserébe.

Dupla Angus burger + Belga hasáb 3270 Forint.

Érdekes látni hogyan nő az ára-érték arány, és hogyan viszonyul ehez a minőség. A legolcsóbb és legdrágább burger között 1890 Forintnyi különbség van. Igen, jól látod. Még egy Big Mac ára, persze csak ha ezt nézed. Egy szónak is száz a vége. Mindenki ott eszik ahol akar és annyit amennyit akar, de azért próbàljatok más szempontokat is nézni, ne csak az árakat. Ezen írásunk saját véleményünket tükrözi és bízunk benne hogy tudtunk irányt mutatni. Legközelebb a prémium burgerezőket vesszük górcső alá.

"A 18. században Mária Antónia francia királyné állítólag azt tanácsolta az éhező tömegeknek, hogy ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot. A mai szegények szóról szóra követik ezt a javaslatot. Miközben Beverly Hills gazdag lakosai párolt tofut esznek fejes salátával és quinoával, a nyomornegyedek és gettók szegényei keksszel, chipsszel, hamburgerrel és pizzával tömik magukat." /Yuval Noah Harari/

Ha azt mondjuk hogy Csehországban jártunk, nem hazudnánk sokat. Na jó egy kicsit, de azt se fedné teljesen a valóságot. Ha viszont azt mondjuk hogy egy remek cseh helyet találtunk a Szív utca és az Aradi utca sarkán, akkor már közelebb vagyunk a valósághoz. A Ferdinánd Monarchia étterem és Cseh sörház nem gondolja túl a vendéglátást, de lejjebb sem adja. Mindent úgy mutat ahogy van. Semmi flanc, csak a lényeg és talán egy kicsit több.

Az étterembe lépve hamisítatlan század közepi enteriőrbe lép be az ember az utcáról. Fa berakású pult és boxok, szépen faragott támlák, kockás abrosz és rengeteg keretezett kép a régi világból. Abból a régi polgári világból, amikor még volt idő és volt igény is az ilyesfajta egyszerű, nyugodt vacsorával egybekötött kortyolgatásra. Amikor még volt kivel és volt miből. Vasárnap este van. Belvárosi béke és nyugalom. Hamar felvesszük a hely kínálta hangulatot és egy csapásra Prágában érezzük magunkat.

Ebben az emelkedett, de nyugodt hangulatunkban sokat segít a hat poharas sörkóstoló, ami betekintést enged a hely kínálta sörök világába. A barna, sárga és krém színű levek kortyolgatása közben aklimatizálódunk a hely szelleméhez és növekvő étvágyunk azonnal húsért kiált. Csülkök, kolbászok, vadak és rétesek. Éljen a monarchia és éljen az Osztrák-Magyar-Cseh barátság. És hogy mi hozza össze ezt a sok nációt egy konyhába? Talán semmi, de az is lehet, hogy minden. A minden lehet közös múltunk, kedélyes jelenünk, vagy éppen derűsnek látott jövőnk. Közös európai jövőnk.

No de kanyarodjunk vissza a jelenbe és nézzük a kínálatot. Kezdésnek cseh előétel variációt és morva kolbászkákat rendelünk. Előbbi sajtokat és felvágottakat takar, az utóbbi három féle kolbászt, káposztával, friss kenyerekkel és mustárral. Remek kezdés egy remek helyen. Kicsit újra Németországban vagyunk és előjönnek az emlékek is. A hegyoldalban töltött reggeleink és az utána legurított literes söreink. A fantasztikus knédli és csülökvacsorák. Bár egy igazi és hamisítatlan Cseh étteremben vagyunk, de a párhuzam ezen országok között nem eltörölhető és ezt a tulajdonos is tudja. 2009-től vezeti, irányítja és alakítgatja a helyet, biztos és erős kézzel. Ez az erős kéz egyenes és hiteles étlapot kreált, így a hely hitelessége egyértelmű. Ezt főételeink is bizonyítják.

Első rendelésünk vaddisznósült a kreskói erdőből, knédlivel és valami szédületesen jól elkészített barna mártással. Omlós és puha az állat, kellemesen harapható a knédli. Mellé pompás kísérőnek bizonyul a barna sörünk. Le vagyunk nyűgözve és még azóta is keressük a szavakat, de hiába. Vannak helyek amik minden puccos, szemfényvesztős parádé nélkül, csak az ételekre koncentrálnak. Hedonistaként erre sarkallok minden éttermet. Bízni kell az ételekben. Szeretni az alapanyagot és egyszerű praktikákkal ilyen szép ételek születhetnek. Hagyomány és minőség, kéz a kézben jár. Egy kicsit elkalandoztunk, de visszatérve a fellegekből még rendelünk desszertet. Kíváncsiak vagyunk. Reménykedve nézünk egymásra és imákat mormogunk. Csak remélni tudjuk hogy ebből a tökéletes vacsorából nem lesz lejtmenet. Nem lehet ilyen masszív és otthonos konyhából egyszerű ipari édességgyár. Rendelünk és várunk, majd jönnek szép sorban.

Először Lonczy tante sajttortája, ami könnyű, ízletes és egyszerű ízével szép zárása lehetett volna az esténknek, de csak volna. Mi ugyanis itt nem álltunk meg. Rendeltünk még szépen elkészített császármorzsát házi szilvalekvárral és tiroli almás rétest vaníliafagyival. Csehország megmenekült és vele együtt mi is. Megúsztuk a kellemetlen feszengést és a kellemetlen ételeket. Megúsztuk az unalomig ismételt sablonos ételeket és újragondolásokat. Megúsztunk minden rosszat. És mi maradt helyette? Egy fantasztikus hangulatban és remek, otthonos ételekben elköltött vacsora. Vagány és magabiztos sörök, hibátlan kínálat és minden igényt kielégítő pincérek. Azóta eltelt egy hét és mi még mindig merengünk. Menjünk újra? Menjünk!

Vannak helyek, melyek megerősítenek minket abbeli hitünkben, hogy időkapuk igenis léteznek. Ezek többsége nem feltétlen a jövőbe mutatás miatt sorolható ide, sokkal inkább azért, mert múltbeli sikerük és tündöklésük újragondolása időszerűvé válik az ott lakók mérhetetlen hite miatt, amely arra irányul, hogy ott és nem máshol, most és nem máskor képviseljenek valamit, amit nemzetünk fővárosa tárt karokkal, sőt talán leborulva fogadna.

Az akkori Sztálinvárosba először érkezők számára a legszembetűnőbb a forgatag és a zűrzavar volt, ami a várossal kapcsolatos sztereotípiává vált. A nagy forgalom és az emberek kavalkádja nemcsak a faluról érkezett emberek, hanem még a Budapestről jövők számára is a város kiismerhetetlenségét jelentették. Az odaérkezők számára nem voltak egyértelműek sem a térbeli, sem a társadalmi tájékozódási pontok. Sztálinváros nem számított "jól olvasható" városnak. Mára már elcsendesült az egykori nyüzsgéséből. A legendás vendéglátóhelyek, mint a Hangulat vagy a Hóvirág sincsenek és a városlakók nagy örömére a Késdobálóban esténként összegyűlő jampik is a múlt ködébe vesztek. Egy szereplő azonban töretlenül, örök túlélőként és megújulóként igyekszik új tündöklést hozni a régi-új város gasztronómiai életébe. Egy szomorkás,szürke és havazós vasárnapon útnak indultunk, hogy megnézzük magunknak ezt a régi, de elegáns csodát. 

Az étterembe lépve szépen terített asztalok,megnyugtató tisztaság és mosolygós személyzet fogadott minket. Még a magunkfajta, sokat látott pesti nép is csodálkozva tekint a hely hangulatos belső kialakítására. Pincérünk azonnal helyet kínál egy közeli asztalnál, majd kicsit vár, hogy elhelyezkedjünk és már hozza is az étlapot.

Szépen kivitelezett, a város régi fotóiból összerakott borító,egyszerű betűtípus, igényes étel és italválaszték. Idáig minden jó. Kicsit megnyugodtunk! Érdekes és már szinte karmikus út ez az étterem tulajdonosa, chefje és étteremvezetője számára. A tulajdonos számos ponton kapcsolódik az – akkor még – Kohász étteremhez, hiszen itt kezdte meg felszolgálói pályáját, majd egy novemberi délutánon itt ismerte meg a feleségét, később üzletvezetőként hamvaiból élesztette újjá a helyet, majd hosszú évek kitartó munkájának gyümölcseként tulajdonosként nyithatta újra a jelenlegi képében. Mindhárman lokálpatriótának vallják magukat. Évtizedes kapcsolat ez, hiszen Szabó György chef mestervizsgáján Horváth Attila épp a pincér mestervizsgáját tette le akképpen, hogy Gyuri fogásainak biztosított tökéletes szervizt. 

Ebédünk kísérőjeként egy Hold and Hollo Dry 2016-ot választ nekünk Csikós Gábor étteremvezető, amely furmint, hárslevelű, sárgamuskotály és zéta házasításából született. Bár a szilikon címke apróbb vitát eredményez kettőnk között, mégis a virágos, akácos ízvilág újra összhangba hoz minket, felkészítve az előételre. 

Kacsamáj paté vörösboros meggyel és édes kaláccsal. Valódi májélmény, tartalmas és telt ízek, kellemes édeskés, krémes, ropogós fogás, izgalmas ebédünk előszobája ez. Talán ha minden gyermek kapna egy ilyen reggelit, megtanulna különbséget tenni minőség és tömegtermék között és ezt képes lenne felnőttkorában is továbbvinni. Ha nevelhető lenne a (jó) ízlés akkor a következő ételünket egyetemen tanítanák.

No, nem azért mert olyan bonyolult, hanem azért mert egyszerű, ízes és remekül passzol a borunkhoz. Szép vékonyra szelt sonkák, jóféle padlizsánnal töltve. Az egyszerűség csodája és boldogságunk forrása. Ilyen remek kezdés után nyugodtan hátra is dőlhetünk, mert itt bizony tudják mi kell nekünk. Magabiztos, rutinos kezek készítik az ételt és ez minden tányéron látszik.

Levest készíteni nem olyan egyszerű. Tudás és türelem szükségeltetik hozzá, aminek hiányát itt nem lehet elfedni, hiszen ez „csak” egy húsleves, zöldségekkel és galuskával. Olyan, mint a chef világának tükre. Mert jó levest nem lehet őszintétlen munkával készíteni. A szervírozott húsleves szép, tiszta, maga az egyszerűség és alázat. Semmi harsányság és túlzott önbizalom. Csak a tények és a tudás. Több évtized tapasztalata egy tányér aranysárga lében.

Másik levesünk az egyik kedvencünk. Vöröslő, gusztusos, céklás és nagyon húsos. Ha eddig nem találta ki a kedves olvasó, akkor most segítünk. Borscs leves kaptunk és abból is a legjobbat. Telt és masszív ízeket kapunk. Szibériai telek, moszkvai italos hajnalok és dunaújvárosi vasárnapok megmentője. Kanalazva, szürcsölve habzsoljuk a keleti történelmet és annak gasztronómiai hagyatékát. Múlt és jelen egyszerre került az asztalunkra és mi ezt nagyon élvezzük.

A fogások között már mi magunk kezdünk el azon gondolkodni, hogyan és miként fejleszthető a városmarketing annak érdekében, hogy mind több ember látogasson el ide, enni. Csikós Gábor étteremvezető a stílusos vidéki éttermiség filozófiáját érzi a legközelebbinek magához és a Kiskohász mondanivalójához, ezért igyekeznek mind több olyan kezdeményezéshez csatlakozni, amely nyomán Dunaújváros is felkerül Magyarország gasztronómiai térképére. 

Aztán megérkezik. A tányér, ami első ránézésre sokkal inkább bujaságok kertje, mintsem zen garden: kecsege kerti zöldségekkel, gombával és camembertes jégcsapretek mártással. A buja külső azonban egymáshoz simuló ízeket takar, itt egy kis kert, ott egy kis erdő, amit finoman civilizált camamber íz emel ide, Szabó György konyhájába. A kecsege mindezen ízfolyón úszik fel finoman, kecsesen, vajpuhán. Buja természet és az azt átszelő folyó lelkisége egy fogásban.

Majd hirtelen váltás és valami egészen más kerül az asztalra. Vicces, jópofa és szerethető. Cornflakes bundába rakott csirke, édesburgonya chipsel és pürével. Mellé került még egy kis sajtmártás és kiegészítőnek popcorn. Furán hangzik? Igen, de mi imádtuk és egészen biztos hogy a gyerekek kedvence lesz. Jó lenne már kitörni a rántott sajt, hasáb, majonéz szentháromságból. Reszkető kezekkel, vacogó fogakkal nyeljük vissza a dorgáló, megmondó szavakat, mikor mellettünk ülő asztaloknál kérik eme unalmas és fantáziátlan ételremekeket. A Kiskohász fantasztikus ellenpólusa a többi, húsz éve megrekedt helynek és mer újat mutatni, változtatni. Nem könnyű feladat, de megéri.

Különös kapcsolat van az emberek és desszertek között. Mintha egy átkapcsológombot nyomnának meg rajtunk, amikor megérkezik a fekete csokoládé burokba rejtett narancsos mákos fehér csokoládé mousse. A tányér megérkeztének harmadik percében persze még nem tudjuk mit rejt a burok így gyermeki izgalommal igyekszünk feltörni azt. Kicsit karácsony, kicsit surprise majd egyszer csak hirtelen fine dining tányérdesszert élmény ér bennünket, amikor összekóstoljuk a fehéret, a feketét, a ropogósat, a krémeset, a mézeset. Tökéletesen ünnepélyes pillanat ez, emelkedett hangulattal zárva dunaújvárosi gasztro-túránkat.

Ülünk egymással szemben és értetlenkedve bólogatunk. Mi történt itt? Hogy lehet ez? Miért nem jöttünk előbb? Még ezer kérdésünk van, de próbáljuk magunknak megmagyarázni, miért is kell újra jönnünk. A válasz egyszerű és kézenfekvő. Ezt a helyet a több évtizedes tapasztalat és szeretet fűti és ezt tökéletesen vissza kapjuk a tányérokon.

Amerika az amerikaiaké, mondhatnánk vicceskedve, de ez nem így van. Amerika a mindenkié. Szívesen mondanánk, hogy Texasban jártunk, de múlt héten csak egy fordított helyzetre volt időnk.

Arra gondoltunk, hogy a sok festményszerű tányér után legyünk végre férfiak és mutassuk meg, hogy álmainkban Amerika inkább Óbuda. Így lett, hogy bár a bakancslistánk egyik top szereplője a French Laudry, de mi sem aranykanállal faljuk az életet, így a hétköznapi Amerikára vágyva nyitottunk be az American Burger & Steak House ajtaján.

A hely maga tavalyelőttről ismerős lehet néhány helyi lakos számára, de az elmúlt tucatnyi hónap alatt nagyon komoly változások szemtanúi lehettünk, aminek nyomban hangot is adunk.

A manager Nick tényleg amerikai. Félig. De kint élt. De tényleg. Két évvel ezelőtt érkezett haza. Gyerekként vendéglátósnak készült, majd a lehetőségek hazájában más irányt vett az élete, szabadulószobákat tervezett. De nem kell megijedni, az itteni burgerekben se lakatkulcs, se kriptográfiai rejtjelek nincsenek belesütve. Ez itt tényleg az ehető Amerika húspogácsában, steakben és pitékben kifejezve. Kint kellemes január eleji tél, bent filmek ihlette piros beülős boxok, csillagos-sávos lobogó és a megunhatatlan amerikai életérzés. Ide bárkivel beülhetsz bármikor, ott jártunkkor egy kedves idős házaspár ugyanolyan nagy kedvvel evett, mint az extravagáns celeb vagy a jól öltözött hivatalnok.

De ha már gasztro és arcunk is van hozzá, nézzünk valami különlegesebbet a kínálatból. Mert itt az is van. Márton-napon bevezették, majd étlapról le, de ha bennfentes vagy akkor újra kaphatod: libamájas burger, paradicsomos ciabattában, tépett libacombbal, pezsgőben párolt lilakáposztával, grillezett almával. Ha ez még nem elég, akkor jól nyakon is öntik pecsenyeszafttal. Kapunk hozzá kést is meg villát is, de az úrias ötletet elvetve kézzel állunk neki. Mert ezt így kell. Markolva, harapva, falra, újra kicsit ragadozni, de persze csak finoman, amolyan úriasan kiélvezve a chef finomhangolásait ezen a remekművön. A máj és mindenféle belsőség kedvelőinek ez maga az álom.

Itt halkan megjegyezném, hogy minden alapanyag hazai. Nem! Nem amerikai! Ha csak Kiskunfélegyházán nincsenek dallasi vagy éppen washingtoni almatermelők.

Szépen telik a délutánunk. Beszélgetünk és két fogás között vesszük észre hogy akarva-akaratlanul is a nagy és"szabad" ország a témánk. A sok beszéd közben el is felejtünk inni, pedig nem kellene megfeledkezni róla, mert nagyon jó limonádékat kapunk. Feketeribizlis és mentás. Mind a kettő hiteles és megbízható szomjoltó. Itt is találkoznak a színek és szinte minden itt fogyasztott termékben, fel-fel bukkan a piros-fehér-kék szín. Ha még sem,akkor kapunk mellé kicsi kis zászlócskát. Csak hogy tudjuk hol is vagyunk. Ez itt kérem Amerika! Vagy még annál is jobb - inkább így hisszük, mert túl sok jót nem hallani az átlag amerikai által megélt gasztronómiáról.

De talán erről majd egy későbbi írásunkban szólunk bővebben is, most vissza Óbudára, mert a hamburger után érkezik az igazán férfias fogás. Bélszín,erdei gombákkal és tejszínnel. Ez már így önmagában is elég volna, de kapunk mellé szépen sütött burgonyát,szalonnás zöldbabot,grillezett bébikukoricát és pár szál spárgát. Bár a spárga szezon nem most van, de ezt még azért elnézzük. Nem is tehetünk mást, hiszen a marhánk annyira jól van elkészítve, és annyira omlós hogy ha még ennél is frissebb lenne,már itt űlne az asztalunknál és az amerikai agrárpolitikán vitatkoznánk vele. Ha már agrárpolitika,akkor bizony mi sem szégyenkezhetünk,hiszen a csodás hazai gomba és burgonya igen csak jól megy ehez az állathoz. Marhánk kisült zsírján átpirítanak minden köretet és ezzel az egyszerű technikával össze is hozták az ízeket. Semmi flanc csak a hús maga!Ilyen az igazi "hunburger"!

Normális ember ezek után egy könnyed desszertre vágyna, valami klasszikusra, valami amerikaira. De mi szeretjük a kihívásokat, így bevállaljuk a sajttortát hagymalekvárral. Bizony. Olvasd újra. Hagymalekvárral, ami szépen hozza a hagyma karakterét és enyhe édességét, benne egy kis kanyarnyi kakukkfűvel és egy cseppnyi balzsamecettel. Bátor fogás, bátor embereknek. A sajttorta alapra természetesen kérhetsz hétköznapibb megoldásokat is, mivel ez a tortaszelet pont úgy van elkészítve ahogy a nagykönyvben meg van írva. Krémes, lágy, omlós, mégis van neki tartása. Amolyan büszke tartóoszlopa a könnyű amerikai desszerteknek.

És ha már desszert,ne feledkezzünk meg az igazi,rácsos almás pitéről sem. Ha valami akkor ez tényleg autentikus és könnyen beazonosítható. Vékony vajas tészta rengeteg (tényleg), rengeteg almával, finom csokoládéval. Jár mellé egy gombóc fagyi is, de ez már csak hab a tortán, vagyis a pitén. Eltelik a délutánunk és elteltünk mi is. Ha ezt eszik odaát is akkor nagy baj nem lehet. Amerika közelebb van mint gondolnánk, csak Budára kell menni érte.

Szeretjük az új dolgokat. Mert egy nem rég nyílt étterem szinte azonnal új reményt ad számunkra. Új élményeket, új kapcsolódást ételeken és lelkeken át, valami egyszerű és mégis nagyon összetett küldetéshez, ami nem más, mint táplálni, jól, finoman, elégedettséget hagyva az üres tányéron.

Karácsonnyal a szívünkben indulunk útnak a Seastars étterembe. A hely címét látván van bennünk némi kétség, hogy nekünk ez jó lesz, de mivel mi ugyanúgy értékeljük a jó street foodot mint a haute cuisine kreatívokat, ezért bátran sétáltunk a Corvintól a Klinikák felé. Söröző, dohánybolt,néhány O1G karcolat a falakon, lepukkant ez-az, majd amit kerestünk.

Seastars. A kinti megállító tábláról kisakkozzuk, hogy az étterem fő vonala a vietnami konyha, így felkészülve pho levesre és tavaszi tekercsre lépünk be a két hete nyílt Seastarsba. Illedelmesen becsukjuk magunk mögött az ajtót, majd a vendégtér felé visszafordulva hirtelen egy szélesen – és kedvesen – mosolygó fogadóbizottsággal találjuk szembe magunkat. Az éttermet működtető vietnámi család három tagja hatalmas szeretettel invitál be bennünket és ültet a hatalmas akvárium tőszomszédságában álló asztalhoz. Jobbra tőlünk díszhalak, balra pedig a mosolygó testvérpár, akik csupán arra várnak, hogy teljes testi és lelki valónkkal megérkezzünk az étterembe. Talán, hogy ezt a folyamatot felgyorsítsák vagy amúgy csupán alapvető igényességről téve tanúbizonyságot, egy pohár Bock Ermitage-zsal kínálnak, majd elfogadva tőlük a javasolt kóstoló-ajánlatot, az első fogásra várva megismerjük kissé a hely koncepcióját.

Vietnámi "fúziós" konyha, ami itt nem csupán azt jelenti,hogy kevert konyhát visznek, inkább próbálnak nyitni a helyi igények felé, de úgy, hogy kárt ne okozzanak emberben és ételben. A konyha kettős játéka egyszerre szerethető és felemelő, bár az előétel kicsit meglepett minket. Kacsamáj pástétom házi kaláccsal? Kérdezve néztünk egymásra. Kik vagyunk mi, hogy eldöntsük mit szeretnek enni Vietnamban. Ha ezt, hát ezt! A pástétom krémes, ízes és lágy. Pont annyira hogy a helyben készült omlós, foszlós és finoman lepirított kalácsunkat még szépen meg tudjuk kenni vele. Könnyeinkkel küszködve és kissé elcsuklott hangon mormogjuk az igenlő szavakat. Kit érdekel ha valami nem autentikus, mikor ilyen csodákat a belvárosban is csak kis szerencsével kap az ember. Egy ilyen előétel után elgondolkozunk: vajon menjünk tovább a kínálatban vagy kérjünk ebből még egy kört. Mondjuk most. Vagy kezdjünk ezzel minden reggelt.

A kíváncsiságunk, gasztronómiai jól neveltségünk, és Vida Gábor üzletvezető által szervírozott következő fogás továbblépésre ösztönöz minket. Chilis vajban sült Szent Jakab kagyló sütőtökpürével, fokhagymás parajlevelekkel, shitake gombával. Bár a chilis vaj ad egy kis pikantériát ennek a fogásnak, a kagyló-gomba házasítás ebbe a keretbe foglalva olyan, mintha egy erdőből a tengerpartra teleportálnánk. A kiváló minőségű alapanyagok ízét Balabás György chef nem akarja agyon nyomni erős fűszerezéssel, inkább mint egy megértő apuka a lánya szalagavatóján, diszkrét meghatottsággal figyeli ezt a találkozást és csupán biztonságos szexre inti a résztvevőket, miközben szép estét kíván nekik.

Következő ételünk neve már kimondásakor is megbotránkoztat. Vajhal zöldborsó textúrákkal. Nyalogatjuk a szánkat,ízlelgetjük a szavakat,de az első falat után már biztosan tudjuk, hogy jó helyen vagyunk. Szép az étel és az élet is. Kevés emberrel cserélnénk most,de velük is csak azért hogy egy picit megpihenjünk. Puha és omlós a hal. Ízes a borsó minden formája, fajtája. Csodálatos tálalás és hibátlan kivitelezés. Íme a bizonyíték arra,hogy miért járunk olyan helyekre ahol nem mirelit az alapanyag és ahol a magunk fajta haspók olyan széles vigyorral eszi végig az étlapot, hogy az már neki kellemetlen. Zavarodottan nézünk egymásra,hiszen mindig kötözködünk és keressük a hibákat,de itt és most ezt elengedtük. Talán a túl gyors szerviz? Talán! Talán a befejezetlen belső tér? Talán! Keressük a fogást,de ez már csak erőlködés és felesleges kapkodás. Remek ételeket kaptunk,így a hiba keresése ködbe vész. Helyette csak a békés rágás, nyugodt emésztés és a furdaló kíváncsiság marad. Mi jöhet még?

És jönnek. Sorban. Tényleg nem sok szabad levegőt hagyva nekünk, de hát most nyitottak és lelkesek, kedvesek, vendéget szeretve vendégül látók.

Mézes mustárban sült fokhagymás lazacsteak wasabis burgonyapürével, grillezett cukkinivel. Valahogy sosem jutott eszünkbe a lazac és a krumplipüré párosa eddig, pedig így együtt ez maga a lágy simogatás, a wasabi miatt pont annyi egzotikummal, amennyit a diszréció még elbír. Tökéletesen sült lazac steak, lágyan és édesen mézesen fokhagymás, de mégis ez csak egyfajta korona az alapanyagra, nem pedig afféle keret, éppen így biztosítva számunkra az ízlelés szabadságát.

Aztán kissé összekutyulva a fúziót, megérkezik a vietnami konyha nagy klasszikusa, a pho leves marhahússal. Semmi csíra vagy más hasonló trendi superfood alapanyag, mindent az alapszabályok szerint és tökéletesen. Nyolc órát át készült alaplé marhahúsból és csontokból, vékonyra szelt hús, rizstészta, sőt ha úgy érzed akkor mehet bele savanyított fokhagyma is és az elmaradhatatlan néhány csepp lime.

Ahogy levesünk a tálból,úgy gyomrunkban a hely is elfogyott. Nincs mit tenni,meg kell állni! Mondhattuk volna, de nem tettük. Hogy is tehetnénk,hisz már érkezik a desszert. Ilyen vacsora után, már kimondani is nehéz eme remekmű nevét,nemhogy megenni. No de nincs mese, ez a dolgunk és hát "dolgozni" jöttünk, így nekiestünk. Kardamomos túrógombóc, mézben karamellizált dióval, mandulával és áfonyával.

Újra hiszünk a desszertek erejében. Múló rossz érzésünk tovaszáll és helyén marad a megnyugtató látvány és íz. Ha eddig nem futamodtunk meg, akkor ezt most sem tesszük és esszük. Lágy és krémes gombóc, zsenge, karamelles magvak és friss, üde gyümölcs. Végünk! Büszkeségünk nem, de gyomorkapacitásunk annál jobban csorbult. Nézünk egymásra és nem értjük mi történt,de boldog mosolyunk mindent elárul a másiknak. Kint zord tél,bent feszes pocakok és boldogság.

Szerelem ez. Olyan igazi beteljesült. Szerelem a chef gondolatvilágába, ízérzékébe, a minket vendégül látók kedves mosolyába és vendéglátásba vetett mély hitébe.

Amikor még nyáron az első hóra gondolsz, azt valahogy nem kötöd össze az első Gasztroarcok-túrával, különösen nem akkor, ha tudod, hogy az utad egy sörfőzdébe vezet. Kint tehát mindenütt hó, bennünk pedig nem kevés fáradtság egyikünk a több száz bejglirendelés teljesítésével a háta mögött, másikunk kábé ugyanilyen számú karácsonyi e-mail kiküldését követően kászálódik be az autóba. Irány Rétság!

A fővárostól elérhető messzeségben fekvő Nógrád megyei város egyik számunkra érdekes gyöngyszeme Hava István sörfőzdéje, a FŰTŐHÁZ, melynek jelenléte idővel a város ékévé válhat, hiszen fennállásának három éve alatt is már komoly hírnévre tett szert.

Leküzdve havat, emelkedőt és hideget viszonylag hamar a FŰTŐHÁZ Sörvárótermében találjuk magunkat, ami funkcióját tekintve sörshop és a főzde előszobája – amit egy üvegfalon át teljes pompájában láthatunk – mégis ennél sokkal több. Érdekes hely ez olyasvalakinek, aki már a vonatok említésétől is hidegrázást kap, majd aki eme undor rohamot leküzdve lassan megnyugtató kíváncsiságot érez magában, miközben Hava István vonat-szeretettől átitatott szavait hallgatja. István az édesapjától örökölte a vonatok szeretetteljes ismeretét és olyannyira szenvedéllyel adja át nekünk a sörökhöz kapcsolódó vasúti legendákat – hiszen minden sörét egy mozdonyról nevezte el – hogy már-már kedvünk támad egy üveg jó sörrel felkerekedni és vonatozni egy jó Balatonig. Meg vissza.

Kint -5 fok, a tartályokból pedig 0 fokos sör érkezik hozzánk a speciális csapon át, amitől kevésbé lesz habos a végeredmény. Az elsőt kicsit melengetjük, amolyan házi-dunsztos-dekantálót képezve kezeinkből, hogy létrejöjjön a várva-várt villámrandi a malátába zárt illóolajok és az orrnyálkahártyánk között…

Aztán megérkeznek. Sorban. A V43 SZILI, mint egy átnevett nyári este végén elcsattanó búcsúcsók, tele gyümölccsel és a végén egy cseppnyi keserűséggel tudván, hogy minden nyarat az ősz követi. Az M40 PÚPOS, ami mellé muszáj lenne egy lángost venni a másik kezünkbe, hátha marad még kicsit az a nyár. Ha csók nélkül már az se baj, csak maradjon. Az M61 NOHAB, melynek névadója a legszebb és legharmonikusabb mozdony és így ez a sör sem lehet más, mint tartalmas, karakteres, olyan igazi férfiasanszépmunka.

Ami utána jön, az kissé megosztja kettőnk között a figyelmet és valljuk be, egyikünknél ez az a pont, ahol kialakul némi kontrollvesztés, mert ez itt kérem sör, nem játék. Nem holmi vizes lötty, aminek túlhűtött ízetlen verziójából lecsúszik egy este két-három liter. Nem kérem, ez itt kultúra, tartalmas, karakteres, igaz mondanivalóval. Kicsit olyan ez, mint amikor lerángatsz egy rózsaszín rúzsos kisnyugdíjast a villamosról, kezében a Romana egyik füzetével és gyorsba kicseréled azt a Háború és békére majd ráförmedsz, hogy Olvass és élvezd!

A sok sör mellé azért enni is kaptunk.A Maszlik családi gazdaság csodálatos,karakteres és tiszta ízű sajtjai segítettek abban,hogy kis szüneteket és némi szájízt cseréljünk. Legyünk őszinték!A sajt nem csak a borokhoz való,és ezt többször bizonyította is az esténk során.

Azt hiszem a 327-139 olyan sör, amihez érni kell. Amihez alázat kell. Amihez tanulni kell. Nem könyvből, életet, hanem sört, tapasztalati úton. Kávé és keserűség, markáns jelenlét a szájban és az orrban is.

Olyan ez kicsit mint az a talk show, amit minden szereplőjéért szeretsz, de mégis van egy, akivel nagyon várod a találkozót. M63 BULLDOG. Méltán nevezhetjük ezt a sört a FŰTŐHÁZ SÖRFŐZDE zászlóshajójának. Fűszerek és méz, édesség és kesernyésség járnak benne kézen fogva. Az a fajta arany, ami fénylik, de tartalma miatt válik valódi értékké. Ez sem iszod literszám, inkább nyitsz egy-egy üveggel a péntek esti vacsorához, majd mire a végére érsz érezni fogod, hogy a BULLDOG nem játszópajtás, sokkal inkább Mester az életedben. Ez a sör a Dublin Craft Beer versenyesen megkapta a 2018 ÉV BAJNOKOK BAJNOKA kupát. A végére még jutott egy-két érlelt, száz napos és négy éves sör is,de itt már fonalat és egyensúlyt vesztettünk.

Egyikünk étteremkritikus, másikunk inkább a szavak mámorában hisz. Sokszor két nagyon különböző nézőpontot képviselünk, mégis Istvánban mindketten megtaláljuk azt, ami által elnyeri a tiszteletünket. A FŰTŐHÁZ tulajdonosaként, sörös szakemberként hatalmas alázatot és szeretet mutat a szakma iránt, emberként pedig számunkra azt mutatta meg, hogy érdemes meghúzni egy határvonalat az életünkben, ami után azt kell tennünk, amire a valódi elhívást érezzük. Lehet az bármi, de találjuk meg a valódi küldetésünket.